Tegnap késő este beteg, hányós, kiszáradás határán lévő kislányommal igyekeztünk a János Kórházba. Az autóban elöl az aggódó apuka, hátul az aggódó anyuka és a kimerült kis hároméves.
Mielőtt megköveznétek, hogy én még ilyen körülmények között is azzal foglalkozom, hogy milyen a kórház kommunikációs szempontból, leszögezem, hogy szó sincs felesleges „szakmázásról”. Egyszerűen arról beszélek, hogy megérkezéskor milyen eséllyel jutok el a legbiztosabban a megfelelő helyre, és hogy addigra milyen idegállapotba kerülök.A dolog ott kezdődik, hogy amikor autóval a „megszokott” bejárathoz érkezem, azt zárva találom. Ki van szépen írva, hogy ez a kapu ekkor és ekkor van nyitva. Az viszont, hogy hova a francba menjek, ha zárva találom, sehol. Se cím, se térkép, se telefonszám.
Sebaj, még szerencse, hogy ismerem a környéket, a második próbálkozás már sikerrel jár, megvan a nyitott kapu! A portásfülkében két ember tartózkodik, a sorompó fent. Beérkező, lassító autó. A két portás meg se moccan. Aggódó apuka megáll, motor leáll, autóból kiszáll, odamegy hozzájuk, mondja: „Jó estét! A gyermekosztályt keressük.” Portás: „egy szinttel lejjebb van, 19. épület, második épületnél balra fordul, odaér a rámpához, azon lehajt, megkerüli az épületet, és jobbról lesz a bejárat.”
Mindig csodálkoztam rajta, hogy az akciófilmekben hogyan tudja a főhős megjegyezni a széf 24 jegyű nyitókombinációját, amit a haldokló utolsó leheletével rábíz. Elárulom: a filmeken kívüli világban egy ismeretlen terepen az ember az információhalmazt nem bírja felfogni, helyismeret nélkül pedig az első kanyarban elvész. Főleg, hogy a János kórház területén semmilyen útjelző tábla nem segít, és persze az épületek számai sincsenek (főleg sötétben) látható helyre kiírva.
Ismét sebaj, még szerencse, hogy ismerem a kórház területét, kis szerencsével megtalálom a gyermekosztályt. Belépünk. Itt már vannak táblák – de sokkal jobb ettől sem lesz a helyzet. A kifejezések legnagyobb részét ugyanis az egyszerű járókelő (akarom mondani "járóbeteg") nem érti. Jobb híján az „adminisztráció” feliratot követjük, és megtaláljuk az emeleten az ügyeletes orvost (véletlenül). Innen már sínen vagyunk, és az emberi faktor működik: a gyermekorvosnő kedves, alapos. Éles kontraszt ez, de ott és akkor csak hálásak vagyunk ezért.
A kórházban minden ajtón és környékén fénymásolt / nyomtatott A4-es lapok. Még a rendesen kitalált, előre legyártott táblákra is ráragasztanak. Például kiegészítéseket: GYERMEKSEBÉSZETI és traumatológiai OSZTÁLY”. Vagy például törléseket: rendelési idők és telefonszámok letakarva, kézzel kipótolva. Nevetséges sajtóhibák ("porta telelefon"), bumfordin megfogalmazott tiltások ("A homokágy nem szeméttároló!"), érthetetlen utasítások. A kedvencem: egy nyilvánvalóan zárt ablakon, ahol nincs senki, egy nyomtatott A4-es: „Kérem kopogjon!”... Márminthogy mindenki kopogjon aki arra jár? Egy kész rémálom.
És mindez azért, mert nincs végiggondolva és végigkövetve a VEVŐ szemével, ami ott történik. Nem fogják kézen a szerencsétlent, és nem vezetik a megfelelő helyre. Nyilván, mert kevés a pénz, és a tervezett és szervezett kommunikációt felesleges luxusnak tartják. A kórház ezért számunkra, egyszerű halandók számára marad az, aminek látszik: egy rideg, érthetetlen, zárt világ, ahol nem érezzük magunkat biztonságban.
Hát még ha megjegyzem, hogy hazajutni sem könnyű, mert a kijárathoz vezető út sincs kitáblázva... :)
Ui.: hál’Istennek nem kellett bennmaradnunk éjszakára, a kis beteg már jobban van. És végül is ez a lényeg, nem?
