Boglári piac, sorban állás. Elöl egy kicsit bolond vevő. Paprikát vett. De rájön, hogy mégsem kell ennyi, visszarak belőle, és közben beszél, beszél, és ügyetlenkedik. „Pesten sem jobbak az árak”, árulja el hovatartozását, így távozásakor a következő néni megvetően jegyezheti meg az eladónak.
„Hülye pesti. Látszik rajta.”
Mögötte én, egy másik hülye pesti. Talán nem látszik rajtam.
Ritkán találom magamat abban a helyzetben, hogy egy negatív előítélet áldozata legyek, ezért muszáj volt elgondolkodni ezen. A „hülye pesti” hozzáállás természetesen nyilvánvaló baromság. Közel kétmillióan élünk a fővárosban, és ha a környéken élőket is hozzászámoljuk, hárommillió ember mondható „hülye pestinek”. Csak az a néhány száz, akiket ismerek belőle, nagyon sokféle: a legjobb baráttól a leggonoszabb gazemberig terjed. Három millió ember nem lehet egyformán hülye.
Erre a néni is rájöhetne, ha csak kicsit is végiggondolná. De nem teszi. Ez ugyanis minden előítélet első törvénye:
Ha már kialakult, nem szánunk rá további agykapacitást.
Az előítéletet arra használja az agyunk, hogy a minket körülvevő, bonyolult világot be tudjuk fogadni. Leegyszerűsítés, semmi több. De iszonyú veszélyes is, hiszen képtelenségekben hiszünk, még csak el sem gondolkozva rajta, hogy van-e értelme.
A másik tanulság, vagy, ha úgy tetszik, a második törvény:
Az előítélet önbeteljesítő.
Ha a néni egyszer fejébe vette, hogy a pestiek hülyék, ha ezzel feküdt le, és ezzel kelt föl aznap reggel, előbb-utóbb valóban találni fog egy hülye pestit (ez ugye a nagy számok törvénye miatt is szükségszerű). Ez pedig újból ráerősít az előítéletre, és a kör kezdődik elölről.
Nézzük a jó oldalát: talán ez a kis buta történet is segít, hogy lebontsak magamban néhány értelmetlen előítéletet…
![Előbb kérdezz, aztán írj? - index.hu és [origo]](https://m.blog.hu/rsc/mobile/apple-touch-icon.png){kind=icon}
